Fabio hanyatt vetette magát az ágyon és gondolataiba révedt. Soha senki nem volt még ilyen hatással rá, mint Isabella. Egy nő sem váltott ki belőle még ilyen heves érzelmeket, egyetlen nő sem tartotta még fenn ennyi ideig az érdeklődését. Azt gondolta Isabellával is csak addig fog ez tartani, amíg megkapja. De itt és most be kell ismerje, hogy azáltal, hogy megkapta, hogy ő az egyetlen a lány életében, csak még inkább akarja. Komoly döntésre szánta el magát.
Egy dolgot nem értett már csak, hogy miért vállalta magára az anyja és férje tettét. Talán veszélyben van az édesanyja mégis? Ugyan nem rég állította rá a magánnyomozóit az ügyre, de ezidáig ez a szál nem tisztázódott. Nem találták még meg sem a nőt, sem a férjét. Csupán az lett teljesen egyértelmű, hogy Isabella vagyona eltűnt szép lassan és az alapítványi pénznek is nyoma veszett, na meg Isabella anyjának és férjének. Isabella maradt hátra, aki pedig egyedül nem követhette mindezt el, nincsenek titkos bankszámlái, semmi, ami a bűnösségére utalni, csupán a saját szava önmaga ellen.
Továbbra sem jött álom a szemére és uralkodni sem tudott tovább magán, visszament Isabella hálószobájába. Ahogy rádöbbent, hogy üres a szoba, teljesen kétségbeesett.
– Accidenti! – kiáltotta dühösen.
Lerohant a földszintre, ám a bejárati ajtót zárva találta. Idegesen nézett körbe, amikor a konyhából fényt látott kiszűrődni. Sietve berontott az ajtón. Szíve hevesen dobogott. Isabella összekuporodva ült az asztalnál és épp egy szendvicset készített.
– A frászt hoztad rám! Azt hittem megint itt hagytál!
– Ugyan, hova szökhetnék el előled? – felelte alig hallhatóan.
– Nézd, valami fontosat kell mondanom. Meghallgatsz?
– Felbontod az alkunkat?
– Hagyd már azt a hülye alkut, már régen jóval több van közöttünk!
Isabella nem felelt semmit, csupán tekintetét kérdőn emelte a férfira. Fabio leült vele szembe és megfogta a kezét.
– Én nagyon sajnálom, ahogy veled viselkedtem! Még soha senki nem volt ilyen hatással rám, ahogy te. Minden áron meg akartalak szerezni a legelső pillanattól fogva. Azt gondoltam, hogy csak valami ostoba női trükk miatt hagytál faképnél akkor. Én azt gondoltam, hogy nagyvilági, tapasztalt és pont ezért rafinált nőszemély vagy. De te magad vagy a megtestesült tisztaság és szépség. Akkor komolyan fontolóra vettem, hogy igazi kapcsolatunk legyen, de ott hagytál. Most már tudom miért. És most már az is tudom, hogy nekem csak te kellesz, cara mia!
– Legalábbis a testem… – vetette oda egyhangúan.
– Kérlek, ne mondd ezt! Ha kezdetben tisztességtelen szándékaim voltak is, azok hamar elmúltak. Volt egy érdekes beszélgetésem az unokatestvéreddel. Ő csak megerősítette a gyanúmat, hogy valami nem stimmel a sikkasztással. Magánnyomozókat fogadtam. Biztos, hogy nem te loptad el a pénzt és már csak napok kérdése, hogy megtalálják anyádat és a férjét.
– Hogy micsoda????? – pattant fel az asztaltól dühösen Isabella. – Ehhez nem volt jogod, hogy tehetted ezt? Nem sodorhatod veszélybe! Nem kerülhet börtönbe! Ki tudja John kinek tartozik még?! El kellett rejtőznie…. Nekem a kötelességem, hogy megvédjem, hisz minden baj okozója én vagyok.
– Hagyd ezt abba kérlek! – csapott az asztalra dühösen Fabio. – Te nem tehetsz semmiről! Édesanyád dolga lett volna, hogy megvédjen minden bajtól, ehelyett ő maga lökött a gödörbe.
– Ne beszélj így róla, kérlek! – fakadt sírva Isabella.
– Minden rendben van, asszonyom? – lépett Salvatore a konyhába.
Fabio megdöbbent, hogy testőre Isabella jóléte miatt aggódik, ekkor döbbent rá, hogy igencsak hangosra sikeredett a beszélgetésük. Ő tajtékzik a dühtől és csapkodja az asztalt, Isabella pedig még mindig az ő ingében, mezítláb áll a konyha hideg padlóján és reszket a félelemtől, a hidegtől és a fájdalomtól, no meg persze a dühtől, amit iránta érez és azért, amiket mondott.
– Salvatore, kérlek kísérd Isabellát a szobájába. Én a másik szárnyban leszek a hálóban.
– Igenis, uram!
– Holnap délelőttre hívd ide Arianat, mire ideér, kérem, hogy Isabella is legyen a dolgozóban. Pontot fogunk tenni a dolgok végére.
Isabella úgy érezte, hogy most valóban itt a vég. De ebben a pillanatban nem volt ereje harcolni és nem is tudott tisztán gondolkodni. És vajon Emma mit mondott Fabionak? Biztos ő ültette a bogarat a férfi fülébe az anyja bűnösségéről. “Jaj, miért avatkozott bele?!” – kiáltott fel magában. Ám Emmára egy percig sem tudott haragudni, pontosan tudta, hogy csak jót akar és az vezérelte, hogy segítsen. Gondolatai még jócskán kavarogtak, de végül a kimerültség győzedelmeskedett és álomba szenderült.
Folytatjuk!
A történet előző részét itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Ha tetszik a történet oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
