Az első célom a partnerség. Utána pedig jöhetnek az álmok: álompasi, álomház, csodagyerek. Sokan törtetőnek hisznek és van is benne némi igazság. Biztos egzisztenciát akarok magamnak. Nem akarok rászorulni senkire… vagyis majd eljön annak az ideje, hogy megosszam mindenem valakivel. De először célok, aztán az álmok! – Izabella
A zuhany alatt újra Dia szavai visszhangzanak a fülemben. Hogy nem vettük észre, hogy ekkora a baj? Persze azonnal felajánlottam, hogy egyetlen tárgyalással kisemmizem Ádámot. “Jaj, Iza! Hát nem tönkretenni akarom! És nem biztos, hogy a válás a legjobb megoldás, még át kell gondoljam… Nem akarok anyámék sorsára jutni” – felelte erre Dia búsan.
Mondjuk persze megértem, ki akar elvált nő lenni egy kisgyerekkel. És persze, hogy megrémiszti a gondolat, de hát pont, hogy tudhatná, hogy így is lehet élni, fel fogja tudni nevelni Jankát. Na, igen, Janka miatt nem akar lépni. Hiszen pontosan tudja milyen apa nélkül felnőni.
Nem tudom, hogyan tudnék rajta segíteni. Már az ágyban fekszem, de gondolataim továbbra is ezer felé cikáznak.
“Ne csináljátok már, ne mondjátok, hogy nem is sejtettétek, hogy gondjaink vannak?!” – visszhangzik újra és újra a fejemben.
– De basszus! Nem sejtettük! – kiáltom hangosan és dühösen csapok az ágyra.
Én, aki azonnal kiszúrom, ha valami nem stimmel, most csődöt mondtam a legjobb barátom esetében. Szó szerint vak voltam.
Honnan kellett volna sejtenünk? Hiszen Dia maga az éltető erő, soha nem panaszkodott úgy, hogy az valóban aggodalommal töltött volna el minket. Láttuk-e, hogy vannak nehezebb napjaik?! Nyilván, de, hát az élet nem csak móka és kacagás, pláne egy több, mint tíz éves kapcsolatban és egy cseperedő gyerekkel! Sőt! Pont ezért hittük el, hogy tökéletes minden.
Megint csörög a telefonom. Anyám hív, ma már sokadjára. Na ő az, akivel nem tudok mit kezdeni. Mert egyformák vagyunk. Tanárnő volt, most már nyugdíjas, így még több ideje van vájkálni az életemben. Próbálja a mai napig megmondani, hogy mit, hogy tegyek. Persze nem tehet róla. Megszokta, hogy dirigál és mindenki azt teszi, amit mond. Hálás vagyok neki, hogy gyerekként nem hagyta, hogy elkallódjam és kósza álmokat kergessek, különben nem tartanék itt. De mostanság, néha-napján azért picit besokallok tőle.
– Szia Anya! – veszem fel a telefont.
– Na végre! Izabella, legalább ötször hívtalak ma! Már majdnem a rendőrséget hívtam!
Igen, anya már csak ilyen. Egyszer egy hideg kora téli éjjel lerobbant a kocsim valahol a semmi közepén. Éppen egy tanu után kutattam. Lemerült a telefonom, segítséget sem tudtam hívni. Másfél óra alatt se közel, se távol nem tűnt fel másik autó vagy bármilyen élőlény. Anyám addig nyomorgatta a rendőrséget, míg a kocsim gps-e alapján megtaláltak. És persze anyám ezt úgy könyvelte el, hogy nélküle ott fagytam volna halálra.
– Izabella, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. – hallom újra a hangját. Az elmúlt tíz percben is beszélt, de abból nem sok mindent fogtam fel.
– Tudom, anyukám, tudom. Minden rendben, ne aggódj! De most megyek aludni, mert kemény napom lesz holnap.
Éppen lecsuknám a laptopom, amikor megakad a tekintetem egy hirdetésen. Soha ezelőtt nem szaladtam még bele, nagyon érdekes, hogy pont most. Azonnal kipattannak a szemeim és veszettül kattintgatni kezdek.
“Az őseink múltja igenis befolyással van a jelenünkre.” “Örökölt sors”, “Transzgenerációs traumák”
Egy mentő szirénája hasít bele az éjszakába. Az éjjeli órámra pillantok: hajnali három.
– Te jó ég! – döbbenek meg magamon és egy hatalmasat ásítok. Még ezer dolog fut át az agyamon, mire elalszom.
A történet előző részét itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Ha tetszik a történet, oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
