Alana, a személyes spirituális vezetőnk nagyon fiatal. Túlságosan is. Első blikkre nem is volt szimpatikus és csupán egy kóklernak gondoltam. De hát Nina választotta őt, biztosan jól átgondolta pro és kontra érvek alapján.
Első napunkon azonnal belevágtunk a dolgok sűrűjébe. Útközben a Tanah Lot templomig Alana igyekezett bevezetni minket Bali és a templom történetébe. A monda szerint Niratha pap utazása során megpihent a sziklán, ott töltött egy éjszakát és érezte, hogy ez egy szent hely, óriási az ereje, ide kell egy templomot építeni.
Amikor megérkeztünk a templom körül papok várták az embereket. Alanát kedvesen köszöntötték, nekünk pedig lenyomták a rizsszem a homlokra, virág a hajba rituáléjukat. Ez volt az a pont, amikor azonnal sikítva menekültem volna haza, de Alana megfogta a kezem:
– Nem kell rögtön elrohanni, ha nem azt kapod, amit vártál. Minden a megfelelő időben érkezik meg hozzád. Ehhez csupán annyit kell tenned, hogy ne csak nézz, hanem láss is. Türelemmel. Alázattal. Az utazás nem itt kint kezdődik, hanem bent. Benned. Vedd észre a láthatatlant, abban rejtőzik amit keresel.
Még ekkor is kétségbe vontam a józan eszem – pláne Alanáét -, de a lányok rosszalló pillantásai lehűtötték forró fejem. Maradtam. Végülis én akartam a legjobban ezt az utazást. Alana bevezetett minket a templomba és leültetett minket a csupasz földre. Kis kupicákban hozott vizet.
– A szent forrás vizét hoztam nektek. Igyátok meg! – mondta kedvesen és mosolyogva.
Jól esett, szomjasok voltunk mind.
– Most hunyjátok be a szemeteket. Gondoljatok arra, ami a leginkább foglalkoztat benneteket. Gondoljatok arra, hogy miért is jöttetek el ide. Mit vártok az utazástól, amibe belevágtok.
Hosszú percekig nem szólt. Ostobának és hülyének éreztem magam, ahogy ott becsukott szemmel ültem. Fejemben a gondolatok mint egy gyorsvonat száguldottak át, figyelmen kívül hagyva a megállókat és a felvillanó táblákat, hogy vigyázz, nincs több sín, a mélybe fogsz zuhanni. Miért is vagyok én itt? Ezerszer tettem fel a kérdést, de nem találtam jobb magyarázatot, mint, hogy boldog akarok lenni. Anyám szavai visszhangzanak a fülemben. Ő is csak azt szeretné, ha boldog lennék. Mégis a mai napig vasmarokkal fog és terelget az életben, ami az ő értésében nem más, mint az önállóság, karrier. Hogy ne érezzem, hogy szükségem van valakire, hogy mindezt elérjem. Hogy szabad életet éljek és ne legyenek határok, bármit megtehessek. Ehhez képest igenis vannak határai a szabadságomnak.
– A határok, a szabályok hasznosak. De néha gyakorolni kell az elengedést is, ami pedig egy más fajta szabadságot ad. Ehhez először is meg kell tanulnunk megbocsátani önmagunknak. Mindenki követ el hibákat, de emiatt nem kell egy életen át ostorozzuk magunkat. Meg kell bocsátanunk magunknak és azoknak is, akik bántottak minket, hogy tovább léphessünk.
Döbbenten nyitom ki a szemem. És ugyanezt a döbbenetet látom a lányokon is. Kérdőn nézünk egymásra. Mindegyikünknél betaláltak Alana szavai.
– Gyertek, átsétálunk a folyón, picit fentebb egy vízeséshez.
Egyszerre mozdultunk és megfogtuk egymás kezét. Mélyen néztünk egymás szemébe. Valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el mindhármunkat.
– Ilyenkor lehet elkövetni az egyik legnagyobb hibát: hogy el sem indulsz az úton. Ennél már csak az nagyobb hiba, ha abbahagyod, mielőtt végig járnád – mondta Alana.
Nem kellettek szavak, pontosan tudtuk mire gondol a másik. Valahogy úgy gondoltuk, hogy most nincs helye a kérdéseknek sem. Követni kezdtük Alanát. Egy kisebb vízesésnél álltunk meg.
– A víznek csodás tulajdonságai vannak. És azt is mondják, hogy a víz emlékszik. Ürítsétek ki elméteket és álljatok a víz alá. Összpontosítsatok a vízcseppekre, ahogy végig gördülnek egész testeteken. Nem kell erőszakosan uralni próbálni az elméteket, de ne is hagyjátok, hogy elkalandozzon. Próbáljátok meghallani, mit mond a zuhatag. A hangjára koncentráljatok. Arra, hogy mit suttog.
Három héttel ezelőtt biztosan hangosan felnyerítettem volna, de most óvatosan beálltam a víz alá. Behunytam a szemem és minden idegszálammal igyekeztem koncentrálni. Nem arra, hogy hideg a víz, hanem arra, amit Alana mondott. Nem tudom mennyi idő telt el, de elcsendesett a világ. Csak a saját szívverésem és a lélegzetem hallottam.
– Engedjétek, hogy a víz emlékezzen. Vágyjátok, hogy emlékezzen, de ne görcsösen! Maradjatok higgadtak, lazák.
– Na jó, nekem most volt elég! – kiáltott fel Nina dühösen.
Dia és én is azonnal megfordultunk. Nina nem csak dühösnek tűnt, hanem kétségbeesettnek is.
– Vannak terhek, amelyeket nem mindenki képes cipelni, mert még nem állnak készen rá. Nagy hibát követ el, aki valóságnak véli, ami nem az és nem véli valóságnak azt, ami valóban az – mondta Alana, miközben visszaindultunk a szállásunkra.
A történet előző részét itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Ha tetszik a történet oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
