Nem is tudom mi akaszt ki jobban. A furcsaságok, amiket gondolni és érezni kezdtem, vagy hogy Alana mintha belém látna és még a gondolataimat is hallaná. – Nina
Hogy mit láttam a vízesésnél? Fogalmam sincs. Gyerekeket láttam, akik önfeledten játszottak és vidáman nevetgéltek. Aztán sorra léptek oda hozzájuk felnőttek és a gyerekek sírni kezdtek. Az egyik kisfiú éppen összeeszkábált egy kis faházat, de az apja lerombolta. Az egyik kislány lufikból készített a kismacijának hőlégballont, de az apja kipukkasztotta a lufikat.
Hogy mit jelent mindez? Fogalmam sincs. De úgy döntöttem, hogy nem is akarok ezzel foglalkozni. Két nap telt el, a maradék időben csakis a szórakozásra akarok koncentrálni. Napozás, jó ételek, kirándulás és tánc. Ez kell nekem.
Gyorsan felkapok valamit, mert a hasam hangos korgását már nem tudom figyelmen kívül hagyni. A lányok még kótyagosan császkálnak a lakosztályban.
– Jaj, nem bírok tovább várni rátok, éhen veszek! Kapjatok fel valamit és gyertek utánam. Egy kiadós reggeli jót fog tenni nektek is!
– Uh, igen, egy jó kis reggeli tuti helyre rak majd! – csillan fel Dia szeme.
A svédasztalnál gondosan összeválogatom a legjobb falatokat és leülök egy asztalhoz. Tényleg farkaséhes vagyok. Nem várok tovább és jóízűen falatozni kezdek.
– Jó reggelt, Nina! – ül le mellém Alana.
– Neked is jó reggelt! – felelem és megborzongok. – Mindjárt jönnek a többiek.
– Igen, beszéltem Izabellával, azt mondta, hogy itt várjam meg. Hallom, ma sem tartasz velünk. Nem tudom mi a programod mára, de ha ajánlhatok valamit, akkor javaslom nézd meg a Nusa-szigeteket. A bátyám búvároktató. Tessék itt a névjegye.
Hál’istennek megjönnek a csajok, így letudom a dolgot egy kedves mosollyal kísért bólintással.
– Alana, van még időnk bekapni pár falatot? – kérdezi Dia sűrű elnézések közepette, hogy megváratják.
– Persze, csak nyugodtan. Időnk, mint a tenger.
– Te nem kérsz valamit?
– Köszönöm, én már ettem.
“Remek, megint kettesben maradok Alanaval.” Hirtelen olyan ideges leszek, hogy fellököm a poharam, szerencsére épp az előbb hörpintettem fel a narancslevem.
– Bocsánat! – mondom zavartan.
– Nem történt semmi.
– Éhesen ideges vagyok.- próbálok magyarázkodni, de nem tudom miért, és ennél nagyobb hülyeséget nem is mondhattam volna.
Alana felállítja a poharat és rám mosolyog.
– Amikor úgy érzed, hogy ideges vagy, össze vagy zavarodva, dühös vagy, haragszol, vagy éppen félsz, akkor igazából rámutatsz arra, hogy mit fojtasz el magadban. Próbáld uralni a negatív érzéseket és győzd le azokat. Igaz, ehhez lehet fel kell adnod a büszkeséged, de cserébe olyan béklyóktól szabadulsz meg, amelyek a szabadságod útjában állnak.
Továbbra is csak bólogatás és kétes mosolyok, amik tőlem telnek Alana szavaira. Mert hát mit mondhatnék? “Úristen, te belém látsz?!” De ilyet nem mondhatok, hiszen azzal elindulnék egy olyan úton, amit nem akarok. Én a kézzel fogható dolgokban hiszek. Alanara és a szavaira pedig nincs kézzel fogható magyarázatom.
– Tudod a legtöbb ember kétségbeesésében jön el ide. Amikor már nem képes gondolkodni, így nem keresi az okokat, csupán a válaszokat. Te igencsak realista ember vagy, így az agyad folytonosan keresi az ok-okozati összefüggéseket, hogy mindenre megtaláld a magyarázatot.
– Igen. Közgazdásznak tanultam, a családom bankjában dolgozom, fontos a realitás.
– Értem – bólint Alana.
“Megőrülök! Ez a lány tuti valami boszorkány, vagy látó vagy természetfeletti lény! Akiknek a létezésében amúgy nem is hiszek!”
A történet előző részét itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Ha tetszik a történet oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
