Vajon mi vár majd ott ránk? Lehet ez az egész csak humbuk? Tényleg fel lehet tárni ősi titkokat? Vagy mindez csak ámítás? Biztos, hogy létezik egy nagyobb hatalom? Vagy csak ezzel áltatjuk magunkat? Önismeret… hát mi az, hogy ismerjem meg magam? Mi az, hogy ismerjem meg az őseim múltját? Hát hogyan segíthetne ez engem a jelenben vagy akár a jövőben? Millió kérdés és nincs reális válasz… de vajon elfogadnák bármilyen választ is? – Nina
Sok-sok órás repülés és átszállások és várakozások után kicsit elgémberedve, kicsit fáradtan, kicsit morcosan, de reménnyel telve érkeztünk meg Balira. De biztos, hogy mindent megér ide eljutni, mert a lélegzetünk is elállt a látványtól.
A szálloda maga a luxus és fényűzés. Az emberek olyan kedvesek és vendégszeretőek, hogy hirtelen olyan érzés fog el, mintha csak hazaérkeztem volna. A lakosztályunk úgy hiszem veteksziik a neves szállodaláncok elnöki lakosztályaival. A két hálószobát közös nappali és ebédlő köti össze, hatalmas tengerparta néző terasszal. Szinte csak a szálloda medencéje választ el a tengertől. Ahogy körbenézek, még a könnyem is kicsordul, hogy eljutottam ide, hogy megélhetem ezt a pillanatot: buja zöld növényzet, amit pompás virágok tesznek varázslatosan színessé. Behunyom a szemem és elhiszem, amit eddig hallottam a szigetről: az istenek szigete, csupa egzotikum és varázslat, maga a földi paradicsom.
Iza és Dia is pont így tesz mellettem: átadják magukat az első pillanatoknak, magukba szívják a látványt és áhítattal kémlelik a környezetet.
– Ez hihetetlen!
– Valaki csípjen meg!
És igen, mint valami bolond tinik, egymás kezét fogva ugrálni és sikítozni kezdünk, hogy itt vagyunk.
– Egy valamit ígérjetek meg! – néz ránk komolyan Iza. – Mindent megnézünk, mindent kipróbálunk, egyszer élünk! Ami itt történik, az itt is marad, az újjászületett énünkkel térünk innen haza!
– Megígérek bármit, amit csak akarsz, csak gyorsan kerítsünk valami elemózsiát, mert éhen veszek! – hadarom, miközben akkorát kordul a gyomrom, hogy biztosra veszem az egész sziget hallotta!
– Jaj, Nina! – vág hozzám egy párnát Dia. – Te mindig csak a hasadra gondolsz!
– Ugyan már kislányok, teli hassal bánkódni is könnyebb, hát még élvezni az életet! – utánozza Dia Marika nénit teljes átéléssel.
Vihogva sietünk vissza, hogy felfrissítsük magunkat és átöltözzünk. Fél órával később már az étteremben bújjuk az étlapot.
– Mindent is meg akarok kóstolni! – mondom.
– Komolyan nem értelek! Az előbb faltad fel az üdvözlőkosár teljes tartalmát és még mindig éhezel?! – néz rám hitetlenkedve Iza.
– Nem szoktad még meg?! – nevet Dia.
– Ne legyetek már undokok, jó?! – vágom oda durcásan.
– Ne haragudj! – néznek rám mindketten azonnal kiskutya-szemekkel.
Az egy napos utazás alatt folyamatosan így bámultak rám és az utazás előtti négy napban is engem pátyolgattak, pedig kicsit sem törtem össze. Nem érzek mérhetetlen kínt, fájdalmat, nem szenvedek Gábor hiányától, nem látom kilátástalannak a jövőt. Nem küzdök azokkal az érzésekkel és kérdésekkel, mint Dia. A konyhapadlón fekve sem éreztem semmit. Átgondoltam, hogy mi fog változni és annyi.
– Jaj, ne csináljátok már! Jól vagyok! Nem kell mindenért bocsánatot kérnetek és ilyen kiskutya-szemekkel bámuljatok!
– Nina, mi csak aggódunk!
– Biztos nem akarsz beszélni róla?
– Megmondtam már korábban is, soha nem hittem a sírig tartó szerelemben. Az árulás sem fáj, mindenkit elárulnak előbb-utóbb. Tovább lépek és kész!
– Jaj, csak hát ugye én hasonló helyzetben vagyok… – szontyolódik el Dia.
– Na most azonnal még valamit meg kell ígérjünk mind a hárman! – emelem fel a poharam és komolyan nézek a lányokra. – Itt bizony egy percet sem fogunk búslakodni és szomorú könnyeket ejteni! Aki ezt teszi, hazazavarom!
– Igazad van! – kiált fel Dia.
– Így legyen! – kacsint ránk Iza.
Az előző részt itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Ha tetszik a történet oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
